Abonyi Alma - bemutatkozás

"Azon töprengtem, talán túlzónak tűnne úgy kezdeni a bemutatkozásomat, hogy a gyanta változtatta meg az életemet – de hát mit lehet tenni, ha egyszer így történt?

 

A sorsfordító pillanat Budapesten, a Nagy Lajos király útján következett be, egy műgyanta és kompozit alapanyagokat árusító üzletben, ha jól emlékszem, 2005 legelején. Nem emlékszem a pontos hónapra, csak arra, hogy hideg volt, és hogy mindez nagyjából egy-két héttel az egyetemi felvételi jelentkezés határideje előtt történt.

 

De ne ugorjunk rögtön ennyire előre, kanyarodjunk még picit vissza a történetben! Nagyapám nagyszerű ezermester volt, igazi barkácsoló férfi, aki a munka után abban lelte örömét, ha fúrhatott-faraghatott. Papa leginkább fával dolgozott. Tőle tanultam meg először, hogy az anyagoknak lelkük van, és tisztelni kell őket. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy az ő satupadján ülve nőttem fel, mindig kaptam valami kis hulladék fadarabot, amivel játszhattam, azaz csiszolhattam, fűrészelhettem, fúrhattam kedvem szerint. 

 

Hat-hét éves lehettem, amikor készíteni akartam Anyának egy hegedűt. Mi mást?! Természetesen nem igazi hangszerről volt szó, csak valami kis hegedűre emlékeztető tárgyról. Egyik délután egyedül osontam be a garázs azon felébe, ahol Papa birodalma rejtőzött: csodaszép rendben sorakoztak a különféle szerszámok és alapanyagok. Ki is kotortam a leeső anyagok közül egy szimpatikus kis fadarabot. Nem tudom már megmondani, hogy milyen fa lehetett, de jó kemény volt, ez biztos, én pedig az előzetesen megrajzolt körvonalak mentén elkezdtem cincálni az első kezem ügyébe kerülő fűrésszel. Utólag persze rájöttem, hogy a történet sok sebből vérzett, az sem segített az ügyön, hogy egy rettenetesen életlen fémvágó fűrésszel ügyetlenkedtem, valahogy mégis megszületett a “nagy mű”. Ám a történet legmaradandóbb hozadéka számomra az a bal mutatóujjamon keletkezett, jellegzetes heg, ahol mélyen belevágtam. Bár azóta már gyarapítottam a hegek és sebhelyek számát a bal kezemen (is), mégis ez az a seb, amire a mai napig ösztönösen rápillantok, ha hirtelen nem tudom eldönteni, hogy merre van a jobb vagy a bal irány.

 

Édesanyám általános iskolai rajztanár, aki már tanulóéveim alatt is folyamatosan motivált és bátorított, hogy mindig próbáljak ki új dolgokat, kísérletezzek, és ne féljek a kudarcoktól. Anya szerda délutánonként kerámia szakkört tartott, ezekre nagyon szerettem bejárni, de otthon is rendelkezésre állt minden szükséges eszköz és alapanyag, így kezdtem mind jobban elmerülni a mintázás és a formaalkotás lehetőségeiben. 

 

Mindezek ellenére a középiskolai éveimben meg voltam győződve arról, hogy a matematika és a kémia lesz számomra az életen át tartó szerelem, így aztán vegyészmérnöknek készültem a Budapesti Műszaki Egyetemre. Ez a délibáb tűnt el oly hirtelen gyorsasággal azon a téli délutánon a Nagy Lajos király útja 108-ban.

2004-2005 telén jártunk, amikor egy kedves középiskolai barátom kitalálta, hogy készítsünk szörfdeszkát. Ennek a projektnek az apropóján mentünk el a szakboltba, ahol életemben először találkoztam a gyantákkal és a különböző kompozit szövetekkel. Egészen pontosan a karbon szövetbe szerettem bele azonnal, aminek lesz még jelentősége a későbbi években. Ekkor azonban mindezt még nem láthattam előre, inkább úgy kell elképzelni a pillanatot, mint amikor egy manga figura feje felett hirtelen megjelenik egy hatalmas gondolatbuborék, tele mindenféle lebegő kriksz-kraksszal. 

 

Noha a szörfdeszka sosem készült el, azért dolgoztunk vele néhány hetet, nekem pedig ez az időszak tökéletesen elég volt arra, hogy rájöjjek, nem szeretnék laborban kísérletezni, mivel számomra a kézzelfogható matéria sokkal izgalmasabb, mint az elmélet, az alkotás mágiája pedig olyan leírhatatlan öröm és adrenalinfröccs, ami ezzel az anyaggal kombinálva úgy rabul ejtett, hogy azóta sem ereszt. Félreértés ne essen, egy percig sem panaszkodom, maximálisan elégedett vagyok e szenvedély rabságával.

 

Ekkor tehát eldőlt, hogy a BME helyett valami más intézmény után kell néznem, ahol tanulhatok és kísérletezhetek az érettségi után. Fontos tudni azonban, hogy 15 évvel ezelőtt még teljesen máshol tartott a gyantázás, az ezzel kapcsolatos kollektív tudás, és az elérhető alapanyag-kínálat is. A gyantázás művészeti használatát egyik egyetemen vagy iskolában sem tanították kifejezetten, ezért végül a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szaka mellett tettem le a voksomat, aminek azóta is nagyon örülök. Felejthetetlen és rendkívül hasznos hat évet töltöttem itt. Mérhetetlen hálával tartozom mesteremnek, Körösényi Tamásnak, hogy hagyott szabadon kísérletezni. Nem csak tanárainktól, hanem mi, diákok egymástól is rengeteget tanultunk. Szeretettel gondolok vissza az Epreskertben eltöltött éveimre. 2011 nyarán diplomáztam egy nagy méretű vas-műgyanta térinstallációval, majd ezt követően elhagytam a klasszikus “szobrászművész” vonalat. Úgy éreztem, hogy bár nagyon szeretek ezekkel az anyagokkal dolgozni, a végső eredménnyel valahogy mégsem vagyok elégedett. Szűknek éreztem a kortárs képzőművészeti közeget, hiszen én sokkal több ember számára szeretnék alkotni, “hasznos lenni”.

 

Mint oly sokan, én is szeretem vásárlásba fojtani a feszültséget, szomorúságot, így történt, hogy a diploma utáni nihilista űrt egy csili-vili akkus fúrógép megszerzésével próbáltam kitölteni. Igen ám, de ennek a fúrógépnek volt egy nagyszerű, kemény plasztik kofferja, amit kerülgettem pár napig, majd hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem bevonni epoxi gyantával és karbon szövettel. Teltek a napok, majd a hetek, én pedig azon kaptam magam, hogy már rég nem az eredeti kofferen dolgozom, hanem elkezdtem saját formákat létrehozni, ráadásul nem is egyetlen tárgy áll az asztalomon, hanem máris kollekcióban gondolkozom. 

Így indult el teljesen organikusan az Alma Abonyi prémium kiegészítő márka 2011 őszén, ám rengeteg kísérletezés és technológiai újítás kellett ahhoz, hogy szoborból hordható alkotássá, táskává váljanak ezek az objektek. 

 

A diplomát követő útkereséshez hasonló érzések kavarogtak bennem két évvel ezelőtt, 2019 legelején is. Az Alma Abonyi márka ekkora már egy bőrtáska vonallal is bővült, amit bár nagyon szerettem és szeretek a mai napig, mégis azzal szembesültem egy szürke januári hétfőn, hogy teljesen kiveszett a mindennapi munkámból a gyantázás kreatív használata.

Annak idején már az egyetem mellett elkezdtem dolgozni filmes projektekben a díszletes-kellékes csapat tagjaként, öt éve pedig a maszkmesterség különböző szegmenseibe is bele- beletanultam. Szó sincs tehát arról, hogy nem dolgozom anyagokkal, vagy hogy nincs kreatív kihívás a munkámban, mégis azt éreztem, hogy a felhőtlen gyantás alkotás öröme elveszett valahol, nekem pedig rá kellett jönnöm,  hogy ez mennyire fontos a számomra. Vissza kellett hoznom! Ugyanakkor abban is teljesen biztos voltam, hogy nem szeretném onnan folytatni, ahol 2011-ben abbahagytam…

 

A megoldás a Rezina Studio lett, én pedig azt hiszem, még sosem éreztem magam alkotóként ennyire önazonosnak. A Rezina a műhelyem és az erődöm. Egy kreatív energiáktól pulzáló, téglákkal kirakott, belvárosi szuterén stúdió, melynek ajtajai tárva-nyitva állnak minden tanulni és alkotni vágyó előtt a különféle művészgyantás foglalkozásokon. Gyantázok és tanítok. Sosem voltam még annyira boldog, mint amikor látom a résztvevők szemében a csillogást alkotás közben, vagy amikor visszajönnek a kész művekért. Amikor önfeledten nevetnek, vagy az alkotófolyamaton keresztül a legmélyebb kérdésekben nyílnak meg. 

 

Minden workshopot egy intenzív bevezető előadással kezdek, és azt tapasztalom, hogy a résztvevők nagy része szomjazza a tudást, minden információt úgy szívnak magukba, akár a szivacs. Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtem ezeket a foglalkozásokat tartani, a bevezető előadások 45-50 percesek voltak, mostanra viszont már úgy érzem, hogy az én felkészültségem és rálátásom is sokkal szélesebb, illetve a résztvevők is sokkal érdeklődőbbek, akár konkrét kérdésekkel is érkeznek, emiatt pedig mostanában inkább már 100-120 percet szoktam végig dumálni, rajzolni, magyarázni…

 

2020 tavaszán, az első karantén alatt írtam meg a 40+2 tipp, hogy közelebb kerülj a gyanták világához című kis ötletgyűjteményemet, ami nagy sikert aratott, és azóta is töretlen iránta az érdeklődés.

 

A fent említettek miatt tavaly jegyzetek készítésébe kezdtem, hogy könnyítsem a résztvevők dolgát. Ez először ebookká fejlődött, majd az év elején megszületett az elhatározás, hogy szeretnék készíteni egy nyomtatott, keményfedeles Resin Art Kódexet. Ez a könyv, amelyet a kezedben tartasz, kedves Olvasó, több, mint az elméleti anyagok részletes átadása, sokkal inkább egy praktikus kézikönyv, amelyben konkrét projekteket mutatunk be lépésről lépésre, akár egy profi szakácskönyvben."

​

​

Abonyi Alma: Bevezetés a művészgyanták világába

részlet